Skip to content

Májusban volt Budapesten az a négynapos Holisztikus Egészségcoach workshop, amelyet egy hirtelen ötlet kapcsán kezdtem el szervezni és trénernek Dawn Campbell MNMC AMC, Holisztikus Mester coachot, írót és mentort kértem fel.

Dawn, bár angol, tizenkét éve Franciaországban él. Tavaly csak egyszer találkoztunk személyesen, ez után pedig csakis emailben és Skype-on egyeztettünk. Újra már csak a repülőtéren találkoztunk, amikor iderepült, hogy a több mint 20 fős csoportnak megtartsa a tréninget.

Mesélt arról, hogy amikor Franciaországba költözött, át kellett alakítania a korábbi vállalkozását, mely addig Angliában volt. Ott sikeres vezetőfejlesztő coachként felsővezetőkkel dolgozott, nagyrészt személyesen. Amikor aztán férjével elköltözött a francia vidék, vagy, ahogy ő hívja, a semmi kellős közepébe, teljesen át kellett alakítania a munkáját. Mára az ügyfelei 90%-ával interneten kommunikál, akik a világ minden részéről megtalálják.

A workshop alatt, amikor erről a munkastílusról beszélt, a csoportból többen felszisszentek, hogy ők bizony nem tudják elképzelni, hogy személyes találkozás nélkül dolgozzanak tanácsadóként, pszichológusként, vagy éppen coachként.

Ennek kapcsán elkezdtem azon gondolkodni, hogy minek köszönhető az, hogy engem kicsit sem feszélyez a Skype-on történő coaching munka. Több ügyfelemmel dolgozunk így, sőt, velem is Skype-on dolgozott saját coachom, és jelenleg két olyan képzésnek vagyok résztvevője, ahol a tréner egy másik kontinensen ül.

Hát nem fantasztikus?

Így nem kell lemondanom arról, hogy attól tanuljak, akitől a legjobban szeretnék. Nem kell órákat ülni a dugóban, sem nekem, sem az ügyfélnek. A munka szabadon választott környezetben folyhat, nem egy rideg tárgyalóban, vagy zajos kávézóban, esetleg egy olyan irodában, ahol az ügyfél már nem szeret lenni. Mivel én rengeteget utazom, ilyenkor nem kell felfüggesztenem az üléseket, és legutóbb a barcelonai barátoknak sem kellett azt mondanom, hogy nem tudom őket meglátogatni, mert dolgozom.

Hogy is van ez? Mitől ennyire könnyű ez nekem? Sőt, még élvezem is!

Aztán eszembe jutott…

17 évesen, amikor Afrikából hazaköltöztünk, úgy döntött a család, hogy az angol és a hazai érettségik után egy évig felkészülök a magyarországi felvételire, szokom az itthoni mindennapokat, közben pedig munkát vállalok. Kiderült, hogy az egyik Duna-parti ötcsillagos szálloda telefonközpontjába van felvétel. Időm volt, kellett a társaság is, és hogy ne felejtsem el az angolt, rövidesen el is kezdtem ott félállásban dolgozni.

Három évig voltam telefonközpontos, és közben főiskolára jártam. Ez a munka nem tartozik a legmenőbb munkák közé, de szerettem. Fontos munkának tartottam, hisz az első „Jó napot kívánok, miben segíthetek?”, majd a további párbeszéd által szerezték a vendégek első benyomásaikat a szolgáltatás színvonaláról. Szerencsém volt, mert itt olyan magas színvonalon tanítottak meg engem könnyedén, stílusosan, és bizalmat ébresztően beszélni vadidegenekkel, adott esetben a világ másik végéről, hogy ez belém égett. Később, az idegenforgalomban is sokszor kellett külföldi üzleti partnerekkel telefonon tartani a kapcsolatot, és ez sosem akadályozta a munkánkat. Volt olyan maldív hölgy, akivel kb. tíz év nagyon sikeres együttműködés után találkoztunk először, egy londoni szakmai vásáron.

Nem szoktam az önéletrajzomba beírni a hároméves telefonközpontozást. Sokszor már eszembe se jut, és talán nem ez a legfontosabb része a szakmai múltamnak. Azonban lehet, hogy ennek a tapasztalatnak is van köze ahhoz, hogy ugyanúgy tudok dolgozni egy ügyféllel Skype-on, mint személyesen. A hang nekem ugyanolyan értékes információkat hordoz, mint a látható mozdulat, vagy arckifejezés. Az ügyfél pedig sokszor így, adott esetben kamera nélkül, többet mutat meg magából, mint azt egyébként tenné.

Aztán eszembe jutott még valami. Sok ügyfelem panaszkodik, hogy olyan munkát végeznek, amit már meguntak, nem szeretnek, vagy nem találják benne a helyüket. Keserűen mondják, hogy „elvesztegettem az életemből tíz évet, azzal, hogy kimutatásokat gyártok, értekezletekre járok, olyan projekteken dolgozom, amelyeknek semmi értelme nincsen.” Ilyenkor javaslom, hogy szedjük össze, hogy ha utálja is, amit csinál, mégis van-e benne olyan, amit az adott munkakörben megtanult, ami napi rutinná vált, és esetleg később máshol is tudná majd használni. Amikor rájönnek, hogy minden látszat ellenére sok hasznos dolog kerül fel erre a listára, akkor jobb kedvvel mennek be dolgozni is. Az unalmas pénzügyi munkát végző hölgy rájön, hogy a napi struktúra, a rendszerszemlélet, a stratégiai szempontok milyen jól jönnek majd, amikor saját vállalkozását indítja, aminek semmi köze nincs a pénzügyi szektorhoz. Vagy az IT guru, aki milliárdos, feleslegesnek tűnő projekteket vezényelt le, most a saját szabadúszó időbeosztását szervezi meg hasonló precizitással.

Úgyhogy bíztatlak Téged is, gondold át, hogy mi az a munka, amit esetleg már nem szívesen csinálsz, vagy talán már rég elfelejtettél, de azt a tudást, készséget, amit ott szereztél, a saját, új életed, hivatásod kialakítására tudnál fordítani? Amit megtanultál, nem lehet már „vissza-tanulni”. Vagyis, utálhatod, de használd.

Photo by kues1 / Freepik

 

Megszakítás