Hogy telik a nyár? Pihensz annyit, amennyire szükséged van? Úgy és ott töltöd, ahol szeretted volna?

Sok évnyi túlóra, a turizmusban megszokott rövid szabadságok, valamint egy kiégés után a pihenést nagyon is komolyan veszem, és igyekszem olyan tartalommal megtölteni, ami valódi kikapcsolódás.

Idén búvárkodni voltam Törökország déli részén. Ez a szerelem 1993-ban kezdődött, a helyszín és a sport kapcsán is. Ráadásul úgy, hogy egyiket se én akartam, csak hagytam, hogy belökjenek. Szó szerint. 

Akkoriban ezért a területért voltam felelős, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, elrepültem ide egyedül nyaralni. Hiába ismertem már a régiót. mégis, amikor megérkeztem a szállodába, kisebb pánik fogott el.

Úristen, mit fogok én itt most egyedül csinálni egy hétig??? Nem ismerek senkit, és ez most más, mint amikor tárgyalni jövök, és a partnerek hoznak-visznek mindenhova.

Kb. 3 órám volt a pánikra, mert este összebarátkoztam a helyi búvárközpont csapatával, akik másnapra meghívtak a hajójukra.

Mentem is boldogan, és ez így ment három napig. Reggel fel a hajóra, úszkálás, majd este le. Csodálattal és némi irigységgel néztem a búvárokat, hogy mennyire bátrak, és milyen jókedvűek amikor kijönnek a vízből. Amikor viszont arra gondoltam, hogy én is kipróbálhatnám, rettegés fogott el. Pedig jól úszom, gyerekkoromban alig lehetett engem kiszedni a vízből, mégis egy zakatoló hang a fejemben azt harsogta, hogy nekem ez úgysem menne. Itt túl sok olyan dolgot kell csinálni, amit én nem tudok, és ha nem megy, akkor az ciki lesz. Ez nem az én sportom.

A negyedik napon a vezető búvár félig viccesen közölte, hogy legközelebb akkor mehetek fel a hajóra, ha tudok búvárkodni.

Mit, hogy én??? Ááááá, hát én nem is akarok ilyet. Jól vagyok én enélkül is.

Hát ők nem így gondolták, úgyhogy délelőtt már beöltöztetve vittek a medencébe, délután pedig a part sekély vízébe. Másnap pedig ott ültem a hajó szélén teljes felszerelésben, a többiek pedig türelmesen várták, hogy beboruljak hátrafelé a vízbe.

Rettegtem! Nem mertem elengedni a hajót, fel akartam állni, hogy hagyom az egészet, és egy utolsó segélykérésként odasúgtam az oktatónak, hogy én még ilyet sose csináltam.

Annyit válaszolt, hogy „No problem”, ő már igen, és azzal a mozdulattal belökött a vízbe.

Aznap, teljesen szabályellenesen 18 méter mélyen merültem a vezető búvárral (képzés és vizsga nélkül maximum 12 méterig lehet). Nincs is ez így beírva a búvárnaplómba. 

És imádtam!

Minden percet – a rengeteg átlátszó kéket, a 3D-ben lebegést, azt, hogy csak a saját lélegzetvételemet hallom, a sós vizet és a jó társaságot.

És volt még egy élmény, ami mindent vitt – hogy én ezt meg tudom csinálni!

Akik ismernek, tudják, hogy egy kisebb rendellenességgel születtem és ez miatt az általános iskolában fel voltam mentve tornából, mert azt mondták, hogy nem tudom rendesen megfogni a bordásfalat és a mászókötelet. Addig, amíg az osztálytársaim másztak, én ültem a padon és irigykedve néztem őket. Meg se próbáltam, hisz azt mondták, hogy nekem ez nem menne.

És ezt el is hittem.

Sok sok évvel később, ez az első merülés valami olyan falat döntött le, amit korábban soha semmi. A búvárkodás fizikai sport (is), kell tudni emelni, fogni, vinni, kicsavarni, becsavarni, és kimászni, közben pedig úszni, a megszokottól nagyobb nyomásban.

Úgyhogy nagyon boldog voltam, hogy mindent, amit mutattak, meg tudtam csinálni. Olyan lettem, mint mindenki más a hajón. Már nem csak kívülről szemléltem az eseményeket. Sőt az oktató bíztatott, hogy csináljak végig egy rendes tanfolyamot, mert látszik, hogy nekem természetes közegem a víz.

Szót fogadtam, és ez a szerelem azóta is tart. Végtelenül hálás vagyok azért az első lökésért, amit kaptam tőlük. Sokkal szegényebb lennék mindaz nélkül, amit nekem a búvárkodás jelent.

A legtöbb ügyfelemmel kb. a harmadik-negyedik ülésnél jutunk el oda, hogy előkerülnek azok a destruktív hangok, amelyek egyfajta agyrágóbogárként, folyamatosan mondják a magukét a fejükben.

Ez Neked nem fog menni.
Nem vagy elég ügyes. Nem tudsz még eleget.
Na persze, majd pont Te fogod ezt megcsinálni. Miből gondolod, hogy képes vagy rá?
Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többiek? Hű, de ciki ez.
Maradj a biztos munkánál, a vállalkozáshoz nem értesz!

Meg ilyenek.

És régi álmok, vágyak tűnnek el a semmibe, mert ezek a hangok hangosabbak, mint azok, amelyek megkérdőjeleznék ezeket az állításokat.

Írtam már korábban az önkorlátozó hiedelmekről, de most egy fantasztikus képzés kezdő gondolata jutott eszembe, amin pár éve résztvevő voltam.

Dr C. Otto Scharmer szerint, aki egyetemi előadó, író, a húsz nyelvre fordított Theory U elmélet megalkotója, és vezetőfejlesztő szaktekintély, lehetőségeink útjában 3 destruktív hang áll:

– az ítélkezés hangja, amely a nyitott elmét gáncsolja el,

– a cinizmus hangja, amely a nyitott szívet zárja be,

– és a félelem hangja, amely a szabad akaratot gátolja meg.

Ennek a három hangnak köszönhetően sokszor mondunk le a saját lehetőségeinkről.

Amikor ítélkezünk mások fölött, akkor arról mondunk le, hogy valami újat tanuljunk meg, vagy valamilyen új szempontot ismerjünk meg. És ugyanez történik, amikor magunk fölött mondunk ítéletet. Amikor kérdőjel nélkül elhisszük, hogy mi valamihez nem vagyunk elegek. Ilyenkor a nyitottságunkról és a kreativitásunkról mondunk le.

A cinizmus egy jó eszköz, ha valamilyen nehéz helyzettől érzelmi távolságot akarunk teremteni. Sőt ma divatos is cinikusnak lenni, de ez nem visz előre abban, hogy megoldjuk a problémát, és hogy nyitott szívvel értékeljünk egy helyzetet.

És ott van a félelem hangja is. Félelem a kudarctól, attól, hogy nem fog sikerülni, hogy kinevetnek, kiközösítenek, hogy bajunk lesz. Ezek a félelmek pedig meggátolnak abban, hogy cselekedjünk. Hogy azt tegyük, amit igazán szeretnénk.

Ezek a hangok általában már gyerekkorunkban beépülnek, és sokszor úgy maradnak velünk, hogy észre se vesszük. Jól megtanultuk a leckét.

Pedig ezek gyakran másoknak a félelmei, előítéletei, cinizmusa, olyan embereké, akikben nagyon bíztunk, leginkább a szüleinké, a gondviselőinké. Azért mondták ezeket, hogy megóvjanak minket. Engem például attól, hogy leessek, vagy hogy kinevessenek az osztálytársaim. Addig is csúfoltak sokat, és talán így óvtak attól a szüleim, hogy még több ok legyen erre.

De felnőttként már más a helyzet és ezek a hangok sokszor inkább gátolnak bennünket. Felnőttként már jobban tudunk magunkra vigyázni, sőt fel tudjuk mérni egy-egy helyzet realitását, illetve a valódi kockázatokat.

Érdemes tehát megvizsgálni, hogy mi tart vissza attól, hogy cselekedj? Melyik destruktív hang a leginkább ismerős? Melyik az, ami megfoszt valami nagyon fontostól? Ami megakadályozza, hogy olyat csinálj, amire vágynál?

Ha felismered ezt a hangot, akkor kérdezd meg, hogy „Biztos, hogy így van?”

És nem árt, ha van olyan valaki a környezetedben, aki azt mondja: „No problem, én már csináltam ilyet.” 

Néha a legnagyobb változásokhoz egy bíztató hang, vagy a bennünk rejlő lehetőséget meglátó támogatótól jövő lökés is elég.

Tényleg érdekel, hogy mit gondolsz erről, úgyhogy örülnék, ha írnál. És köszönöm, ha megosztod másokkal.