A TERMÉKENY ÜRESSÉG

Ha elveszettnek, csalódottnak, bizonytalannak vagy gyengének érzed magad, térj vissza önmagadhoz, ahhoz, aki vagy, itt és most, és amikor odaérsz, akkor megláthatod magadat, pont mint amilyen egy lótuszvirág teljes pompájában, ami még egy sáros tóban is gyönyörű és erős.

Masaru Emoto

Még ügyvezető voltam az utazási irodámban, amikor saját coachomnak köszönhetően megismerkedtem a coaching fogalmával. Az irodámban kéthetente percre pontosan megjelenő hölggyel való munka eleinte nagyon furcsa volt. Mindig kérdezett, nem mondta meg a tutit, és még csak Quick Fixeket sem volt hajlandó adni. Azok olyan gyorsmegoldások lettek volna az én fejemben, amelyek az épp aktuális nehéz helyzetemet azonnal megoldják.

De ahogy megtanultam, sajnos nincsenek Quick Fixek! Az alapos és fontos változásokhoz legalábbis nincsenek.

A valódi változáshoz megfelelő munka- és időbefektetés kell.

Meg az elhatározás.

Az egyik ülésen nagyon ki voltam akadva. Egyre többet dolgoztam, egyre több dologba kezdtem bele, és valahogy mégsem jöttek az eredmények. Semmilyen téren. Teljesen elveszettnek éreztem magam, és fogalmam sem volt, hogyan tovább.

Ült velem szemben a coachom, és hallgatta, ahogy mesélem, hogy teljesen elvesztem, és olyan mintha a senkiföldjén lennék.

Aztán csak ültem. És ő is csak ült csendben. Percekig.

Éreztem, ahogy egyre idegesebb leszek.
Most mi van??? Miért nem mondja meg nekem, hogy mit tegyek? És ha csak így ülünk, akkor mire fizetem azt a hihetetlen magas órabért?

Egyre dühösebb és egyre elkeseredettebb lettem. Ő meg csak ült tovább.

Az egyetlen dolog, ami miatt nem fakadtam ki, az az volt, hogy bíztam benne. Tudtam, hogy valami célja van ezzel a csönddel. Hogy ebből még valami fontos ki fog sülni.

Aztán végre megszólalt, és attól még rosszabb lett.

„Ha te elveszel, akkor én is elveszek veled.”

Majd újra csend. Ültünk tovább. Ismét percekig.

Aztán végre, abban a több órának tűnő pár percben, végre megkérdezte:

Mit érzel most, hogy én is elvesztem veled?

Innen már tudtunk dolgozni.

Biztatott, hogy mondjak ki mindent, amit akkor gondoltam róla, a helyzetről, a senkiföldjéről. Dolgoztunk a dühömmel – hogy hogyan adok hangot a haragnak és a csalódottságnak. Hogy mire lenne szükségem, és hogy ebből mit mutatok meg.

Aztán dolgoztunk azzal is, ami nekem akkor a legfélelmetesebb volt – az elveszettség. Mintha valami már véget ért volna, de az új irány még nem látszott. Abban a pár perc csendben ezt átélni még ijesztőbb volt.

Ez az érzés nagyon nem komfortos azoknak, akik ahhoz szoktak, hogy mindig tudják, merre tartanak – akár céget, csapatot, akár saját vállalkozást vezetnek.

Az a pár perc csend volt az egyik legnagyobb fordulópont az életemben. Akkor fogalmaztam meg és mondtam ki olyan dolgokat, amiket addig még soha. Így, több év távlatából úgy látom, hogy azok a gondolatok, igények, vágyak, amiket akkor megosztottam a coachommal, azok alapozták meg a karrierváltásom, egy teljesen új életformát, és egy teljesen új hivatást.

Azért jutott most eszembe ez a nagyon személyes történet, mert az elmúlt hetekben több olyan emberrel is beszélgettem, akik egyik feladatból rohannak a másikba. Tennivalót tennivalóra halmoznak, napi 10-12 órát dolgoznak, valamit folyamatosan csinálnak. Kapkodnak, nyaralás alatt is folyamatosan üzleti telefonokat bonyolítanak, egyik találkozóról rohannak a másikra.

Nincs két feladat vagy program között semmilyen szünet. Nincs csend. Nincs nem-csinálás.

A mai társadalom, az üzleti környezet, és még a szüleink is azt sugallják, hogy ne merj megállni, mert akkor lusta, haszontalan vagy béna vagy.
Ezért egyre többet és többet csinálunk, hátha akkor végre hasznosnak érezzük magunkat.

Hátha akkor megkapjuk azt az elismerést, amire mélyen belül vágyunk.
Hátha sikeresek leszünk, ha halálra dolgozzuk magunkat.
Hátha népszerűbbek leszünk, ha mindent megteszünk, amit mások elvárnak tőlünk.

És egy darabig ez akár működhet is.
Aztán egyszer csak történik valami, ami kibillent az egyensúlyunkból, és hirtelen minden összezavarodik.

Érezzük, hogy változásra van szükség, de nem tudjuk, merre induljunk.

Azt szoktuk meg, hogy mindent kontrollálunk, és nem tudunk mit kezdeni az elveszettséggel.
Ezen a senkiföldjén is azonnal tenni akarunk, rohannánk előre, és megint olyanná alakítanánk az életünket, amilyennek gondoljuk, hogy lennie kellene.

Pedig a legjobb az lenne, ha egy rövid időre megállnánk. És szünetet tartanánk.

Ha ellen tudnánk állni annak a késztetésnek, hogy azonnal kitaláljuk a következő feladatunkat, akkor lehet, hogy egy olyan üres térbe kerülnénk, ami számtalan új lehetőség forrása lehet.

Ebben az ürességben, vagy csendben, amikor egy kicsit visszavonulunk magunkba, esélyt adunk magunknak arra, hogy meghalljuk a saját hangunkat.

Talán kimondjuk azt, amit addig még soha: mi bánt, mitől vagyunk dühösek, mire van szükségünk, és mire vágyunk.

Ebben a „semmiben” valami új és friss tud kialakulni. Teret kaphatnak az új ötletek, és könnyebben észrevesszük azokat az új lehetőségeket, amelyeket a nagy rohanásban, állandó cselekvésben esélyünk sincs meglátni.

Újra kapcsolatba kerülhetünk magunkkal.

Akkor, azon a bizonyos ülésen, nagyon sok évvel ezelőtt még nem tudtam, hogy majd valamikor én is coach leszek, és ugyanazt a Gestalt-módszert fogom használni a munkámban, amivel velem is dolgozott a coachom.

A Gestaltban ezt a csöndet – vagy a „senkiföldjét” – „Termékeny ürességnek” hívják. A Gestalt szerint a cselekedeteink egy adott ciklus mentén szerveződnek, és az egészséges rendszerben két ciklus között mindig létrejön a Termékeny Üresség, hisz csak onnan tud elindulni a következő.