A TERMÉKENY ÜRESSÉG

Ha elveszettnek, csalódottnak, bizonytalannak vagy gyengének érzed magad, térj vissza önmagadhoz, ahhoz, aki vagy, itt és most, és amikor odaérsz, akkor megláthatod magadat, pont mint amilyen egy lótuszvirág teljes pompájában, ami még egy sáros tóban is gyönyörű és erős.

Masaru Emoto

Még ügyvezető voltam az utazási irodámban, amikor saját coachomnak köszönhetően megismerkedtem a coaching fogalmával. Az irodámban kéthetente percre pontosan megjelenő hölggyel való munka eleinte nagyon furcsa volt. Mindig kérdezett, nem mondta meg a tutit, és még csak Quick Fixeket sem volt hajlandó adni. Azok olyan gyorsmegoldások lettek volna az én fejemben, amelyek az épp aktuális nehéz helyzetemet azonnal megoldják.

De ahogy megtanultam, sajnos nincsenek Quick Fixek! Az alapos és fontos változásokhoz legalábbis nincsenek.

A valódi változáshoz megfelelő munka- és időbefektetés kell.

Meg az elhatározás.

Az egyik ülésen nagyon ki voltam akadva. Egyre többet dolgoztam, egyre több dologba kezdtem bele, és valahogy mégsem jöttek az eredmények. Semmilyen téren. Teljesen elveszettnek éreztem magam, és fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább.

Ült velem szemben a coachom, és hallgatta, ahogy mondom, hogy teljesen elvesztem, és olyan mintha a senki földjén lennék. Majd csak úgy ültem. És csak úgy ült ő is. Percekig. Éreztem, ahogy egyre idegesebb leszel, hogy most mi van??? Miért nem mondja meg nekem, hogy mit tegyek? És ha csak így ülünk, akkor mire fizetem azt a hihetetlen magas órabért?

Éreztem, hogy egyre dühösebb és egyre elkeseredettebb vagyok. Ő meg csak ült. Az egyetlen dolog, ami miatt nem fakadtam ki, az az volt, hogy tudtam, hogy valami célja van ezzel a csönddel. Hogy ebből még valami nagyon jó dolog fog kisülni. Teljesen megbíztam benne.

Aztán végre, amikor megszólalt, akkor még rosszabb lett.

Annyit mondott, hogy „ha Te elveszel, akkor én is elveszek Veled.”

Majd ültünk tovább. Ismét percekig. Aztán végre, abban a több órának tűnő pár percben, megkérdezte, hogy mit érzek – látva, hogy ő is elveszett?

Innen már tudtunk dolgozni. Biztatott, hogy mondjak ki mindent, amit akkor gondoltam róla, a helyzetről, a senki földjéről. Dolgoztunk a dühömmel, hogy hogy adok hangot a dühömnek és a csalódottságomnak. Hogy mire lenne szükségem, és hogy ebből mit mutatok meg. Aztán dolgoztunk azzal is, ami nekem akkor a legfélelmetesebb volt – az elveszettséggel. Mintha valami már véget ért volna, de az új irány még nincs meg. Abban a pár perc csendben átélni pedig még ijesztőbb volt. Ez egy teljesen ismeretlen érzés mindazoknak, akik ahhoz vannak hozzászokva, hogy mindig tudják, hogy merre kell menniük, akár céget, csapatot vagy egyéni vállalkozást vezetnek.

Az a pár perc csend volt az egyik legnagyobb fordulópont az életemben. Megfogalmaztam és kimondtam olyan dolgokat, amiket még soha. Azt gondolom, így kb. 8 év elteltével, hogy azok a gondolatok, igények, vágyak, amiket akkor megosztottam a coachommal, azok alapozták meg a karrierváltásom, egy teljesen új életformát, és egy teljesen új hivatást.

Azért jutott most eszembe ez a nagyon személyes történet, mert az elmúlt hetekben több olyan emberrel is beszélgettem, akik egyik feladatból rohannak a másikba, tennivalót tennivalóra halmoznak, napi 10-12 órában is akár. Valamit folyamatosan csinálnak. Kapkodnak, nyaralás alatt is folyamatosan üzleti telefonokat bonyolítanak, egyik találkozóról rohannak a másikra.

Nincs két feladat, program között semmilyen szünet. Nincs csend. Nincs nem-csinálás.

A mai társadalom, az üzleti környezet, és még a szüleink is azt sugallják, hogy ne merjünk megállni, mert akkor lusták, haszontalanok, bénák vagyunk. Ezért egyre többet és többet csinálunk, hogy hátha akkor hasznosak leszünk. Hátha akkor megkapjuk azt az elismerést, amire vágyunk. Hátha akkor sikeresek leszünk, ha halálra dolgozzuk magunkat, és hátha akkor népszerűbbek leszünk, ha mindent megteszünk, amit elvárnak tőlünk.

Egy darabig ez jól is működik…. Aztán egyszer csak történik valami, ami kibillent az egyensúlyunkból, és minden összezavarodik.

Érezzük, hogy valami változás kell, de nem tudjuk, hogy merre induljunk.

Ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindent kontrollálunk, és nem tudunk mit kezdeni az elveszettséggel. Ezen a senki földjén is azonnal tenni akarunk, rohannánk előre, és megint olyanná alakítanánk az életünket, amilyennek gondoljuk, hogy lennie kellene.

Pedig a legjobb lenne, ha egy rövid időre megállnánk. És szünetet tartanánk.

Ha ellenállnánk annak a késztetésnek, hogy azonnal kitaláljuk a következő feladatunkat, akkor lehet, hogy egy olyan üres térbe kerülnénk, ami számtalan új lehetőség forrása lenne.

Ebben az ürességben, vagy csendben, amikor egy kicsit visszavonulunk magunkba, esélyt adunk magunknak meghallani a saját hangunkat.

Talán kimondjuk azt, amit addig még soha. Hogy mi bánt, mitől vagyunk dühösek, mire van szükségünk és mire vágyunk. Ebben a „semmiben” valami új és friss tud kialakulni. Teret kaphatnak az új ötletek, és könnyebben észrevesszük azokat az új lehetőségeket, amelyeket a nagy rohanásban, állandó cselekvésben esélyünk sem lenne meglátni.

Újra kapcsolatba kerülhetünk magunkkal.

Akkor még, azon a bizonyos ülésen, nagyon sok évvel ezelőtt, nem tudtam, hogy én is coach leszek, és én is azt a Gestalt módszert fogom használni a munkámban, mint amivel velem is dolgozott a coachom. A Gestaltban ezt a csöndet vagy a Senkiföldjét úgy hívják, hogy a „Termékeny üresség”. A Gestalt szerint élményeink egy ciklus mentén szerveződnek, és az egészséges rendszerben két ciklus között mindig létrejön a Termékeny Üresség, hisz csak onnan tud elindulni a következő.