A MATRAC TÖRVÉNYE
Én én vagyok. Te te vagy.
Nem azért vagyok ezen a világon, hogy az elvárásaid szerint éljek,
és te sem azért vagy ezen a világon, hogy az elvárásaim szerint élj.
Te te vagy, és én én vagyok.
Ha így egymásra találunk, az csodálatos.
Ha mégsem, akkor nincs mit tennünk.
Fritz Perls
Télen részt vettem egy képzésen, amelyre nagyon sok országból érkeztünk, hogy egy csoportos facilitálásra használható eszközrendszert megtanuljunk. Lengyelek, csehek, osztrákok, hollandok, magyarok, izraeliek, angolok és még sokan mások.
Jó volt ilyen sok kultúrát képviselő emberrel együtt tanulni, és tetszett az is, hogy minden gyakorlatot egyrészt magunkon próbálhattunk ki, sőt aki elég bátor volt, azonnal beállhatott facilitátornak is.
Volt egy olyan feladat is, hogy egy számunkra fontos témát mutassunk be a csoportnak, és győzzük meg őket, hogy jelentkezzenek egy a témáról szóló kiscsoportos beszélgetéshez.
Nem emlékszem már, hogy én milyen témával álltam ki, de egyike voltam a 6 bátor és bizakodó témagazdának, és mindannyian izgatottan vártuk, hogy kik választják majd a miénket.
Hát, az enyémet senki nem választotta.
Nadie. No one. Senki.
Eléggé szíven ütött, pedig azt gondoltam, hogy ez másoknak is érdekes lenne. De nem…..illetve lehet, hogy az volt, csak akkor, aznap a többi érdekesebb volt.
Nagyon egyedül éreztem magam abban a pillanatban.
Mielőtt a beszélgetések elindultak volna, kaptunk még egy érdekes instrukciót az egyik trénertől. Ez az volt, hogy senki ne féljen a „KÉT LÁB TÖRVÉNYÉT” alkalmazni, ha közben rájövünk, hogy a választott téma mégsem a miénk. Bíztatott, hogy azért van két lábuk, hogy tovább állhassunk.
Először csatlakoztam egy kiscsoporthoz beszélgetni, de egy idő múlva azt éreztem, hogy ez mégsem az én témám. Éltem a Két Láb Törvény adta lehetőséggel, leléptem és a még szinte teljesen üres nagyteremben remek helyet találtam magamnak néhány otthagyott matrac egyikén. Csak úgy bambulni.
Kis idő múlva csatlakozott hozzám egy osztrák lány, majd egy angol srác és egy magyar lány. Ők is leheveredtek egy-egy üres matracra, és egy darabig együtt bambultunk.
Aztán egyszer csak elindult egy beszélgetés, ami csak azért ért véget egy óra múlva, mert visszaértek a többiek.
Mindenféléről dumáltunk. Munkáról, kultúrákról, a tréningről, az élet nagy dolgairól és még sok minden másról. Egymás után jöttek a jobbnál jobb témák és nagyon érdekes volt hallgatni, hogy ki mit gondol ezekről.
Közben megkérdezték tőlem, hogy hogy vagyok azzal, hogy az én témámat senki nem választotta. Mondtam, hogy először szomorú lettem, de most, hogy kialakult ez a spontán beszélgetés, spontán témák körül, ez most nagy boldogság.
Félig viccesen hozzátettem, hogy annyit máris tanultam, hogy ha egy adott helyen nem Te vagy a kiválasztott, akkor a Két Láb Törvénye helyett használd a MATRAC TÖRVÉNYÉT. Ez a törvény feljogosít arra, hogy nem kell csatlakoznod másokhoz, hanem elvonulhatsz egy számodra vonzó helyre, ahol kiengedheted a stresszt, és eldöntheted, hogy egy kis időre nem felelsz meg semmilyen elvárásnak. Elengedheted a görcsöt, és kialakulhat egy nyitottság valami váratlan, jó dolog iránt. Sőt, még az is előfordulhat, hogy olyanok is megszólítanak, akikre korábban nem számítottál.
A Matrac Törvényének köszönhetően annyira klassz lett ez a spontán beszélgetés, hogy az angol sráccal azóta párszor kávéztunk, és elkezdtünk néhány különleges coaching programon gondolkodni. Talán összeáll egy együttműködés, ami mindkettőnket inspirál. Ha akkor nem maradok egyedül, és nem adok teret valami váratlan dolognak, talán sose tudtuk volna meg, hogy milyen sok pontban egyezik a véleményünk.
Valamelyik nap dolgoztam egy ügyfelemmel, aki egy fontos külföldi állásinterjúra készült. Nagyon izgult, és nagyon sok mindent akart elmondani az interjún, hogy eladja magát.
Mindenképp olyat akart mondani, ami miatt majd őt választják. Csakis ez a cég, csakis ez az állás kellett.
Hallottam a hangján, a beszédje tempóján és a rengeteg témán, amit felsorolt, hogy nagyon rágörcsölt az egészre.
Írtam arról régebben, hogy egy fontos tárgyalás, interjú, megbeszélés akkor lesz eredményes (szakértők és szerintem is), ha elengedjük a vélt elvárások szerint összerakott mondandónkat, és helyette a saját tudásunkat és a valódi énünket mutatjuk meg.
Ha túl nagy a tét és élet-halál kérdésként kezelünk egy-egy megbeszélést, akkor a görcs és a lámpaláz miatt nem tudunk természetesen viselkedni és így esélyes, hogy nem a vágyott benyomást keltjük a tárgyalófélben. Ha tudunk görcsmentesen beszélgetni, tét nélkül, és nincs rajtunk az a hatalmas teher, hogy valamit mindenképp el kell érnünk, akkor valóban fogunk tudni majd olyat mondani, ami vonzó lesz valakinek.
Elképzelhető, hogy nem annak lesz vonzó, akit kiszemeltünk, vagy akiről azt gondoljuk, hogy az lenne az egyetlen esélyünk. De kérdés, hogy mi bárkivel, mindenkivel akarunk-e együtt dolgozni? Hogy mindenkinek át akarjuk-e a adni a tudásunkat, vagy minden együttműködéshez adjuk-e a nevünket?
Mi történik akkor, ha nem csak egy állásra, egy adott együttműködésre koncentrálunk, hanem arra, hogy találjunk egy olyat, ami kifejezetten nekünk való. Ahol a saját értékrendünk is tud érvényesülni, és nem kell mindenféle trükköket bedobni, hogy felfigyeljenek ránk.
Sokszor azért választunk bizonyos cégeket, munkaadónak, vagy akár üzleti partnernek, mert mások ezeket választják. Vagy mert híresek, és azt gondoljuk, hogy akkor ők lesznek a számunkra ideálisak.
Pedig ez nem garancia semmire.
Tényleg, mi van akkor, ha nem pont az az állás lesz a miénk? Ha nem pont azzal a céggel tudunk szerződni? Ha nem pont azzal a partnerrel tudunk elkezdeni egy együttműködést?
Semmi. Abból lesz jó együttműködés és erre számos nemzetközi tapasztalatom is van, ahol felvállaljuk saját magunkat, a saját igényeinket, és ezek összetalálkoznak a másik fél igényeivel. Ez viszont csak akkor tud kiderülni, ha egyrészt meghallgatjuk a másikat, és ha el merjük mondani azt, ami nekünk fontos. Ha úgy tudunk beszélgetni, hogy nem valami másik ember tudását próbáljuk bemagolni, hanem azt mutatjuk, akik mi vagyunk.
Sokan biztosan megkérdőjelezik ezt és görcsösen ragaszkodnak egy adott lehetőséghez. De ha visszagondolok arra, hogy én miként nyertem el állásokat, vagy hogy szerződtem a világ legnagyobb cégeivel, akkor csakis ez a tét-nélküliség jut az eszembe.
Sokkal több lehetőségünk van, mint amit gondolunk, de amikor csak egy lehetőségre vagyunk rágörcsölve, akkor közben nem vesszük észre a többit. Sosem tudhatjuk, ha valakivel elmegyünk csak úgy kávézni, mert érdekel a története, vagy mert valami véletlen folytán odakeveredik a mellettünk lévő matracra, nem pont ő lesz-e az, aki legközelebb felhív egy számunkra ideális lehetőséggel.
Nekem ezt jelenti a Matrac Törvénye: kicsit távolabb léphetek attól, amihez görcsösen ragaszkodok. Helyette pedig találhatok egy olyan közeget, ami számomra inspiráló és ahol görcsmentesen is az lehetek, aki vagyok. Ezt kívánom Nektek is.
Mit gondoltok erről? Mondd el itt: https://www.facebook.com/KalanguCoaching/
Ha pedig tetszett oszd meg másokkal is. Köszönöm. 😊
