Most nem akarok belemenni a kutatás részleteibe, ahol szó van arról is, hogy már bizonyított, hogy ez a fajta munkakedv negatív hatással van az eredményességre, de nekem logikusnak tűnik, hogyha ennyi ember nem elkötelezett a munkája iránt, akkor ez azt is jelentheti, hogy nem elsősorban a munkahely megléte motiválja a dolgozókat a jobb teljesítményre. Ettől úgy tűnik jóval több kell.

Egy ideje követem az Ausztrál Mesterszakács sorozatot a tévében. Az egyik részben, néhány versenyzőnek ugyanabból az alapanyagból kellett elkészítenie valami hihetetlenül bonyolult édességet, és az volt a tét, hogy a nyertes a következő körben hatalmas előnnyel indulhat.

Két srácot kezdtem el figyelni. Az egyik precízen kiszámolta, hogy mire hány perce lesz, és részletes tervet készített, hogy az idő végére kész legyen mindennel. Higgadtan, mérnöki pontossággal mérte ki a hozzávalókat, betű szerint követte a receptet, és gyorsított tempóban tette a dolgát. Látszott rajta, hogy nem akar kockáztatni.

A másik srác, Ben, ezzel szemben láthatóan lassan dolgozott, és az sem zökkentette ki, hogy a csapattársai folyamatosan kiabálnak neki, hogy Ben, csináld már, nem lesz időd befejezni, mit csinálsz?

Ben meg se hallotta őket. Teljesen belemerült a sütésbe, se nem látott, se nem hallott. Az arcára kiült a derű, és amikor a chefek megkérdezték, hogy nem kellene-e sietnie, hogy nem aggódik-e az idő miatt, mert úgy tűnik túl kényelmesen teszi a dolgát, annyit válaszolt, hogy ne aggódjanak. Aztán tette tovább a dolgát, úgy ahogy addig.

Kívülről olyan volt, mint akit kicsit sem izgat, hogy befejezi-e a feladatot. Nem tervezgetett, csak csinálta és mosolygott. Láthatóan nagyon jól érezte magát.  

Szerintetek ki nyerte meg azt a kört? Aki precízen eltervezte, és görcsösen tartotta a tervet, vagy aki élvezte az egészet?

Hát persze, hogy Ben. Az ő süteménye sokkal finomabb lett, igazi mestermű.